Könyvkiadás

Eddig csak az álmaimban létezett és most itt van. 

De! Soha nem gondoltam volna, hogy egy könyvet nehezebb kiadni, mint megírni. Egyáltalán megtalálni a megfelelő kiadót. Hiszitek, vagy sem, az összes Magyarországon jegyzett kiadó honlapját végigböngésztem az elmúlt napokban. Azt gondoltam, hogy bőven van választási lehetőségem, de úgy tűnik, tévedtem. 

De sebaj, majd csak megoldom valahogy!

Most az a legújabb álmom, hogy Karácsonykor a kezemben tarthassam az első saját könyvem. 

Most még csak egy egyszerű kézirat a laptopom egy eldugott mappájában, de hamarosan rajtam kívül mindannyian bepillantást nyerhettek a képzeletem világába!

Aki kedveli E. L. James trilógiáját, vagy akár Sylvia Day regényeit, vagy az egyik nagy kedvencem Lora Leigh regényeit, az ne habozzon beleolvasni az én történetembe!

Az első fejezetet teljes egészében megtaláljátok a korábbi blogbejegyzésemben.

Bízom benne, hogy nem okozok csalódást! 

Első fejezet teljes verzió

Első fejezet

 

"- Hmm, igen, ez az bébi! Ez kurva jó!

- Fiam! - rontott be apám az irodába, szokásához híven kopogás nélkül és a lehető és a lehető legjobb pillanatban. Merthogy annyi eszem már nem volt, hogy bezárjam az ajtót.

Bár nem hinném, hogy apámat egy zárt ajtó visszatartaná, ha beszélni akar velem. Igen, Jonathan Edwards az a fajta ember volt, aki képes rászakítani az ajtót a kamasz fiára, amint az éppen egy pornófilmre maszturbál. Talán mondanom sem kell, hogy az az után jövő beszélgetés életem végéig kísérteni fog.

Most kényelembe helyezte magát a fekete bőr kanapén, ami mindössze három méterre volt az íróasztalomtól. Kapkodva húztam magam közelebb az asztalomhoz, rákönyököltem és próbáltam érdeklődő tekintettel nézni apám fáradt szürke szemeibe. Mogorva képet vágott az öreg, ami számomra egyáltalán nem volt meglepő, de tekintve a jelen helyzetemet, abban a pillanatban nem akartam mást, csak elküldeni őt melegebb éghajlatra. Végigsimított méregdrága Armani öltönyén, keresztbe vetette a lábait egymáson és és térdéről egy láthatatlan szöszt próbált arrébb pöckölgetni, miközben lökte nekem a szokásos rizsáját.

- A titkárnőd már megint nincs a helyén! - "igen, ezzel tökéletesen tisztában vagyok, tekintve, hogy épp most csúsztatta a torkáig a farkamat" gondoltam, miközben az arcom valószínűleg a vörös minden elképzelhető árnyalatában játszott. De hát ezt a tényt ugye mégsem közölhettem az apámmal. - Fiam! Azt hiszem itt lenne az ideje elbeszélgetned vele a munkahelyi morálról! - vágta oda apám dühösen, mire én csak bólogatni voltam képes, mint a húgom kocsijában az a hülye bólogatós kutya. És, hogy miért nem voltam képes megszólalni? Lássuk csak, mihelyt Diane-re terelődött a szó, olyan erővel mélyesztette a fogát a farkamba, hogy az ajkamba kellett harapnom, nehogy elüvöltsem magam. Mindkét kezemmel a fotelom karfáját szorongattam, miközben éreztem, hogy egyre jobban vörösödik az arcom és izzadtságcseppek kezdtek el gyöngyözni a homlokomon és a testem egyéb pontjain is. Az égető fájdalom átjárta az egész testemet, de végül Diane megkönyörült rajtam és nyelvével kezdte cirógatni lüktető szerszámom.

- Rendben beszélek vele! - nyüszítettem egy oktávval magasabban a megszokott hangomtól. Ekkor Diane újra a torkáig nyomta a farkamat, belőlem meg kiszakadt egy mély hörgés.

- Jól vagy fiam? Minden rendben? - még szerencse, hogy az irodában félhomály volt. Újra csak bólogatni voltam képes - De, hiszen te úszol az izzadtságtól, beteg vagy?

- Nem jól vagyok! - szakadt ki belőlem. Erre apám felállt és tett két lépést felém, miközben Diane továbbra is szorgalmasan dolgozott rajtam. "Istenem azok az ajkak!" Diane két hónapja volt a személyi asszisztensem, de már az állásinterjún közölte velem, hogy most rögtön hajlandó leszopni, ha felveszem. És egy ilyen ajánlatra ugyebár nem lehet nemet mondani? Tudom-tudom, egyesek szerint lehet, de higgyék el nekem, én nem az a fajta voltam. Ami a szexet illeti, minden kínálkozó alkalmat kihasználtam. Diane amolyan barbi baba típus volt. Hosszú combok, derékig érő szalmaszőke hajzuhatag. Mégis ki tudott volna ellenállni neki? Amikor ez a bombázó megjelent az interjún, már csorgott a nyálam, hát még amikor az íróasztalomra hajolt és belátást engedélyezett a domborulataira, elállet a lélegzetem. Innentől kezdve nem érdekelt, hogy képes lesz-e ellátni a munkáját. "Ha befogja a száját és csak akkor nyitja ki, amikor én mondom, akkor jól megleszünk!" közöltem vele. Arra már nem is emlékszem igazán, hogy melyikünk tett mélyebb benyomást a másikra.

- Majd holnap beszélsz Diane-nel, most menj haza és feküdj le! - mondta apám, miközben elindult az ajtó felé. Már majdnem beleélveztem Diane szájába. Próbáltam visszatartani, míg apám kiér a zajtón. Gondoltam én mindenre! Hogy vajon milyen időjárás várhatóholnap, hogy ki fogja megnyerni az esti meccset, még az is eszembe jutott, hogy hazafelé ne felejtsek el némi aprót adni annak a szegény hajléktalannak, akivel munkába jövet találkoztam reggel. Csak azon rimánkodtam, hogy apám mielőbb szívódjon fel, erre az ajtóban megtorpant és visszafordult. Újra felém közelített. "Oh, te jó ég!" - Majd elfelejtettem, holnap lesz Mary búcsúbulija, a nagy konferenciateremben. Szeretném, ha tiszteletedet tennéd, lehetőleg józanul! - hát igen, apám meg én nem voltunk különösebben nagy spanok. Újra csak bólogattam, de már annyira a végén voltam, hogy képtelen lettem volna, akár csak egy épkézláb szót kinyögni. Apám végre elért az ajtóig, sőt,még a kilincset is megfogta, én meg szuggeráltam a tekintetemmel, hogy nyissa már ki azt a rohadt ajtót és lépjen már át azon a kurva küszöbön, mert ha nem teszi meg öt másodpercen belül, akkor szem- és fültanúja lesz az évszázad legnagyobb orgazmusának. Erre mit csinált? Hát nem visszafordult? - Felhívom anyádat, hogy vigyen neked egy tányér húslevest! - bólintottam és ő végre kilépett az ajtón. Abban a pillanatban, ahogy becsukta maga mögött minden feszültség a farkamba áramlott és akkora erővel spricceltem Diane szájába, hogy szegény pára fulladozni kezdett. Ráharaptam az asztal szélére, nehogy elüvöltsem magam. Kellett vagy két perc, mire a zihálásomból nyugodt levegővétel lett. Eközben Diane kikászálódott az asztal alól, belépett az irodából nyíló fürdőszobába, rendbeszedte magát és, majd odajött hozzám.

- Ez minden, amit óhajtott Mr. Edwards?

- Nem Miss Newton! Kérem foglaljon asztalt holnap délre a Simon's-ba két főre és még mielőtt hazamenne, hozza be a Parkerson projekt aktáit!

- Oh, Mr. Edwards! Ez fantasztikus! Még sosem jártam a Simon's-ban, de azt mondják nagyon elit hely, már alig várom a holnapot! - mosolygott rám Diane, rikító kék szemei csak úgy ragyogtak. Erre hátat fordított és elindult ki.

- Miss Newton!

- Igen Mr. Edwards?

- Csak, hogy félreértés ne essék, anyámmal megyek holnap ebédelni! Nem is értem, miből gondolta, hogy magát vinném?

- De.. én... azt hittem, hogy...

- Ennyi volt Miss Newton - motyogtam, beletemetkezve az előttem heverő irathalomba - és, ha egy mód van rá, akkor holnap lesz szíves legkésőbb nyolckor tiszteletét tenni az irodában! - félszemmel felnéztem és megengedtem egy félmosolyt felé. Diane szemében, mintha könnyek csillogtak volna, de felszegte az állát, kilépett az ajtón és bevágta maga mögött. Egy perccel később újra kinyílt az ajtó. Fel sem néztem a papírokból, úgy vakkantottam oda Diane-nek.

- Miss Newton, ne kezdjen el sápítozni, anyámmal megyek holnap ebédelni és nem szeretném, ha bármi kitudódna emiatt, magát majd befizetem egy luxusnyaralásra!

- Oh, valóban? - megállt a kezemben a papír egy pillanatra. Hát az nem éppen az a hang volt, amire számítottam, kicsit mélyebb volt annál. Na, jó. Jóval mélyebb, de szerencsére azért nem az apámé. Felemeltem a fejemet és a legjobb barátom vigyorgott vissza rám. Ryan Reynolds, aki amúgy a húgom férje és az Edwards&Reynolds társalapítójának a fia. - Mi újság Tony? Megint a titkárnődet dugod? - kérdezte felhúzott szemöldökkel, miközben leült éppen oda, ahol pár perce még apám foglalt helyet.

- Pofa be Ry! - megadóan emelte fel mindkét kezét és témát váltott.

- Oké, haver, a te titkárnőd, a te bajod! Csak azért ugrottam be, hogy szóljak, a srácokkal ma elmegyünk egyet piálni. Cassie-nek már csak pár hete van a szülésig és szeretném kihasználni a szabadidőt, amit még megad nekem a fiam!

- Fiad? Cassie azt mondta, hogy nem kérdeztétek meg mi lesz! - Ryan fancsali képpel fordult felém.

- Tudom, hogy fiam lesz! A lányokkal túl sok a macera! Szóval, akkor jössz velünk?

- Ki nem hagynám, muszáj valami nőt szereznem estére!

- Diane alig pár perce hagyta itt az irodád! - most én néztem Ryan-re felhúzott szemöldökkel. Felállt és elindult kifelé, majd az ajtóból visszafordult. -Nyolcra ott vagyunk nálad. Hé, Tony, vigyázz haver, nehogy megégesd magad! - még meg sem fogalmazódott bennem a kérdés, hogy mégis mi a fszra célozgat, már becsukódott mögötte az ajtó. Újra belemélyedtem a papírjaimba, vagyis csak akartam, mert egy halk kopogást követően Diane lépett be az irodába, odaszambázott elém a szokásos kecses farokállító mozdulataival, lecsapta az asztalomra a kezében lévő mappát és amilyen szótlanul bejött, úgy el is tűnt. Mindössze öt másodpercet töltött az irodában, de ez éppen elég volt arra, hogy a farkam újra követelőzzön. "Mi az atyaúristen van velem újabban? Valahányszor meglátok egy jó nőt, olyan kangörcs jön rám, hogy lelki szemeim előtt csak azt látom, hogy milyen módokon lennék képes megdöngetni". Na, igen, és a fantáziám sosem szenvedett hiányt.

Felálltam és odaléptem az ablakhoz, hogy eltereljem a figyelmemet. Mindig is lenyűgözött ez a látvány. New York, a hatalmas metropolisz. Na persze csak idefentről ilyen bámulatos. Az Edwards&Reynolds irodaépület huszonötödik emeletéről. Az elmúlt harminc évben az ország egyik legnagyobb építőipari és ingatlanfejlesztő cégévé nőtte ki magát. És, hogy kinek köszönhető mindez? Nyilván nem nekem. Apám világ életében keményen dolgozott és végigjárta a ranglétrát. Mikor fiatal volt, ahhoz, hogy fizetni tudja az egyetemi tandíját építkezéseken vállalt munkát. Eleinte segédmunkásként dolgozott, majd ács lett belőle. Az egyetemen barátkozott össze Ryan apjával Brian Reynoldsal és a diplomaosztó után egy héttel megalapították a cégüket. Az alapításkor a cég mindössze négy főből állt, két cégvezetőből és két segédmunkásból. Talán az volt a sikerük titka, hogy mindig kínosan odafigyeltek a részletekre és csak a tökéletessel voltak megelégedve. Kiváló munkájuk híre futótűzként terjedt és egyre nagyobb projektek megvalósításába vágtak bele, így a létszám is folyamatosan nőtt. Mára már több ezer ember megélhetése múlik rajtunk. Mindig is büszke voltam apámra, bár ezt sosem vallanám be neki. Egy tökéletes családba születtem és soha semmit nem kellett tennem azért, hogy megkapjam, amit akarok. Egyet kivéve, apám elvárta tőlem, hogy elvégezzem az egyetemet, ami elég jól sikerült is. Na, igen, nem vagyok én hülyegyerek, tudok, ha akarok. És itt ezen van a hangsúly, ha akarok. Húgom Cassie huszonnyolc éves, három évvel fiatalabb nálam. Ryannel úgy négy éve találtak egymásra, azóta elválaszthatatlanok és most várják az első trónörököst. Cassie is a családi vállalkozásban dolgozott vezető belsőépítészként. Hatalmas pocakja már nem tette lehetővé a munkát, így most otthon unatkozik a szülésig. Nővérem Hannah harminckilenc éves. Saját ügyvédi irodát vezet és tökéletes családja van, férj és három gyerek. A családomban mondhatni mindenki tökéletes. Még anyám macskája is. El tudják képzelni? Egy macska, aki szabályok szerint él? Hát én nem tudtam, de anyám jól betanította azt a kis dögöt. És el tudják képzelni, hogy milyen érzés egy tökéletes családban felnőni? Nekem, aki mindig is kilógtam a sorból? Valahogy sikerült mindig, minden balhéba belekeverednem. Gyakran gondolkoztam el azon, hogy engem biztosan örökbe fogadtak, mert az lehetetlen, hogy ennyire más legyek, mint a családom. De én így szerettem élni.

A bárszekrényhez sétáltam, elővettem egy whiskys poharat, dobtam bele néhány jégkockát és töltöttem a kedvenc borostyán színű nedűmből, amikor kopogtattak az ajtón. Jason Clark a nővérem férje dugta be a fejét. Sosem értettem, hogy Hannah mit eszik rajta, az enyhén kopaszodó, százhetven centis, köpcös, szemüveges könyvelőn. Ne értsék félre, Jason jó ember, az egyik legjobb, akit ismerek. Jó a humora és nagy a szíve, már vagy húsz éve imádja Hannah-t, bár vagy tíz évvel idősebb nála.

- Szevasz csődör, nem zavarok? - nyakát nyújtogatva nézett körbe az irodámban - Hallom újabb titkárnőt hódítottál meg!

- Kinyírom Ryant! Egy italt? - kérdeztem a poharam megemelve. Jason bólintott, majd becsukta maga mögött az ajtót.

- Miért nyírnád ki Ryant? - közelebb hajolt és a fülembe súgta - Ne áruld el senkinek, de nem tőle hallottam! - idegesen felhúztam a szemöldököm és úgy néztem Jason barna szemeibe, mintha két feje nőtt volna - Tudod lehet, hogy apád már nem fiatal, de nem ma jött le a falvédőről. Azt hitted, nem esik le neki?

- Picsába! - káromkodtam, miközben Jason a pohara fölött vigyorgott rám és minden bizonnyal azt figyelte, hogyan reagálom le a helyzetet. Hagyta, hogy főjek a saját levemben néhány percig, majd megszólalt.

- Nyugi csődör! Apád nem mondott nekem semmit. Még, ha tudná is, hogy mi történt, akkor is kétlem, hogy pont velem osztaná meg. - felhajtottam a maradék italomat és úgy tettem le a poharamat, hogy az nagyot csattanjon az üvegasztalon. Ideges lettem, hogy megint képes voltam bedőlni Jason hülye viccének. Már nem először játszotta ezt velem. Talán gyanakodhattam volna, hiszen végig úgy vigyorgott, mint a fakutya, de azt hittem, hogy a helyzetem mulattatja.

- Jól mulatsz? - kérdeztem ingerülten, erre őmég szélesebb vigyorra húzta a száját és megvonta a vállát.

- Mi tagadás..

- Na húzz el innen Jason!

- Ugyan már kölyök!

- Ne nevezz kölyöknek, már rég nem vagyok az! - húsz centivel magasodtam Jasonfölé, de a magasságommal és erőbeli fölényemmel nem sokra mentem ellene. Megacélozta magát, ha kellett és tudott komoly lenni. Nagyon komoly, annyira, hogyha nem ismertem volna elég jól, talán még féltem volna tőle.

- Majd, ha képes leszel végre felelősségteljes felnőttként viselkedni, akkor én is felnőttként fogok veled bánni! Addig meg nyeld le a békát, kölyök! - az utolsó szót különös hangsúllyal ejtette ki, azzal sarkon fordult és kiviharzott az irodából.

Visszavánszorogtam az asztalomhoz, leültem a forgószékbe, bekapcsoltam a gépet és kinyitottam a Parkerson aktát. Világéletemben képtelen voltam szabályok szerint élni, így nálam nem létezett konkrét munkaidő sem. Legtöbbször én voltam az első, aki bejött az irodába és az utolsó távozó is. Lényegében nem állt másból az életem, minthogy dolgoztam, az aktuális titkárnőim révén általában extrákkal, aztán különböző klubokban lógtam a haverokkal, vagy egyedül és nőket szedtem fel. A titkárnőimen kívül, soha egy nőt sem döntöttem meg kétszer. De élveztem ezt az életet és igyekeztem minden percét kihasználni.

***

Odakint lassan minden elcsendesedett, úgy hét óra felé járhatott az idő, kezdett sötétedni és csak az esti szürkület és a számítógép monitorja adtak némi világosságot. Épp kezdtem készülődni, mert a szavak a képernyőn már összefolytak a szemem előtt és nem láttam értelmét tovább olvasgatni, amikor a másik munkamániás, újra az apám jött be újfent kopogás nélkül.

- Szia fiam! Anyád hívott, hogy nem talált otthon! - bólintottam.

- Mondtam, hogy jól vagyok! De most már sietek, Ryanék nyolcra jönnek értem, még akar bulizni egyet mielőtt a fia megszületik!

- Fiú? - apának felragyogott a szeme. Három lányunoka után nyilván boldog lenne, ha most egy fiú jönne. Megvontam a vállam.

- Ryan biztos benne, hogy az lesz, bár én őszintén szólva, remélem, hogy nem!

- Csak egészséges legyen! - fűzte hozzá apa - Mikor délután itt jártam elfelejtettem mondani, hogy Cassie helyett felvettem egy belsőépítészt, szükségünk lesz rá, amíg a húgod vissza nem tud jönni. Fiatal friss diplomás, de ambíciózus és az önéletrajza, illetve az interjú alapján úgy gondolom, hogy ő a megfelelő ember. Az első hónapját melletted fogja tölteni.

- Na, nem!

- Fiam, ezt már eldöntöttem és nem nyitok róla vitát! A Parkerson projekt megvalósításához szükségünk van a szaktudására! - nagyot nyeltem és leküzdöttem a késztetést, hogy beolvassak az öregemnek. A teljes projektet én készítettem elő és nem vagyok hajlandó a belső tervezést egy zöldfülűre bízni.

- Apa Csaaie már előkészített néhány vázlatot,amiből tudok dolgozni..

- Tudom! - szakított félbe - De neked holnaptól már nemcsak a Parkerson ügyön kell dolgoznod!

- Ezt meg hogy érted? - apa közelebb lépett és megveregette a vállamat. Esküdni mernék, hogy könnyeket láttam csillogni a szemében, de nem adott választ a kérdésemre.

- Majd holnap megtudod fiam, majd holnap! - azzal sarkon fordult és otthagyott. Mindenfelé kezdtek tekeregni a gondolataim, de sehogy nem jöttem rá, hogy mit akart ezzel mondani. És akkor még egy kezdőt is a nyakamba sózott. "Hurrá!" "

Mint egy falat kenyér

Igen, akárcsak egy falat kenyér, szükségem van a kritikákra, legyen az pozitív, vagy éppen negatív. Tudom, hogy eddig nem sokan olvasták még a bejegyzéseim, de ez nem is igazán fontos, hiszen nem a közönség mérete számít.

Igazából eddig csak az első fejezetből olvashattatok egy kis részletet. A legelejét. De arra szeretnélek buzdítani benneteket, hogy szóljatok hozzá a bejegyzésekhez, ha tetszik azért, ha nem, akkor meg azért! Osszátok meg, ha tetszik, hogy másokhoz is eljuthasson!

Holnap megosztom veletek az első fejezet folytatását a végéig! 

Addig is minden jót! 

Üdv. Mimi

Első fejezet folytatás...

Halihó! Annak, aki már olvasta az első fejezet kezdetét, most itt a folytatás!

Sajnos akárhogy is próbáltam, nem tudtam úgy feltenni,hogy egyszerre tudjátok elolvasni az egészet. Muszáj begépelnem, mert beilleszteni sem engedi a program! Sorry

 

1. fejezet folytatás:

"... Az égető fájdalom átjárta az egész testemet, de végül Diane megkönyörült rajtam és nyelvével kezdte cirógatni lüktető szerszámom.

- Rendben, beszélek vele! - nyüszítettem egy oktávval magasabban a megszokott hangomtól. Ekkor Diane újra a torkáig nyomta a farkam, belőlem meg kiszakadt egy mély hörgés.

- Jól vagy fiam? Minden rendben? - még szerencse, hogy az irodában félhomály volt. újra csak bólogatni voltam képes - De hiszen te úszol az izzadtságtól, beteg vagy?

- Nem, jól vagyok! - szakadt ki belőlem. Erre apám felállt és tett két lépést felém, miközben Diane továbbra is szorgalmasan dolgozott rajtam. Istenem azok az ajkak! Diane két hónapja volt a személyi asszisztensem, de már az állásinterjún közölte velem, hogy most rögtön hajlandó leszopni, ha felveszem. És egy ilyen ajánlatra ugyebár nem lehet nemet mondani? Tudom-tudom, egyesek szerint lehet, de higgyék el nekem, én nem az a fajta voltam. Ami a szexet illeti, minden kínálkozó alkalmat kihasználtam. Diane amolyan barbi baba típus volt. Hosszú combok, derékig érő szalmaszőke hajzuhatag. Mégis, ki tudott volna neki ellenállni? Amikor ez a bombázó megjelent az interjún, már csorgott a nyálam, hát még amikor az íróasztalomra hajolt és belátást engedélyezett a domborulataira, elállt a lélegzetem. Innentől kezdve nem érdekelt, hogy képes lesz-e ellátni a munkáját. "Ha befogja a száját és csak akkor nyitja ki, amikor én mondom, akkor jól megleszünk!" közöltem vele. Arra már nem is emlékszem igazán, hogy melyikünk tett mélyebb benyomást a másikra.

- Majd holnap beszélsz Diane-nel, most menj haza és feküdj le! - mondta apám miközben elindult az ajtó felé. Már majdnem beleélveztem Diane, próbáltam visszatartani, amíg kiér az ajtón. Gondoltam én mindenre! Hogy vajon milyen időjárás várható holnap, hogy ki fogja megnyerni az esti meccset, még az is eszembe jutott, hogy hazafelé ne felejtsek el némi aprót adni, annak a szegény hajléktalannak, akivel munkába jövet találkoztam reggel. Csak azon rimánkodtam, hogy apám mielőbb szívódjon fel, erre az ajtóban megtorpant és visszafordult. Újra felém közelített. "Oh, te jó ég!" - Majd elfelejtettem, holnap lesz Mary búcsúbulija a nagy konferenciateremben, szeretném, ha tiszteletedet tennéd, lehetőleg józanul! - hát igen, apám meg én nem voltunk különösebben nagy spanok. Újra csak bólogattam, de már annyira a végén voltam, hogy képtelen lettem volna akárcsak egy épkézláb szót kinyögni. Apám végre elért az ajtóig, sőt, még a kilincset is megfogta, én meg szuggeráltam a tekintetemmel, hogy nyissa már ki azt a rohadt ajtót és lépjen már át azon a kurva küszöbön, mert ha nem teszi meg öt másodpercen belül, akkor szem- és fültanúja lesz az évszázad legnagyobb orgazmusának. Erre mit csinált? Hát nem visszafordult? - Felhívom anyádat, hogy vigyen neked egy tányér húslevest! - bólintottam és ő végre kilépett az ajtón. Abban a pillanatban, ahogy becsukta maga mögött, minden feszültség a farkamba áramlott és akkora erővel spricceltem Diane szájába, hogy szegény pára fulladozni kezdett. Ráharaptam az asztal szélére, nehogy elüvöltsem magam. Kellett vagy két perc, mire a zihálásomból nyugodt levegővétel lett. Eközben Diane kikászálódott az asztal alól, belépett az irodából nyíló fürdőszobába és rendbeszedte magát, majd odajött hozzám.

- Ez minden, amit óhajtott Mr Edwards?

_ Nem Miss Newton! Kérem, foglaljon asztalt holnap délre a Simon's-ba két főre és még mielőtt hazamenne, hozza be a Parkerson projekt aktáit!..."

 

folyt. köv.

Szabad szellem

Úgy döntöttem, hogy ma nem osztom meg veletek a folytatást! Hogy ez érdekel-e valakit? Nem tudom, mert nem jött semmilyen reakció a tegnapi rövidke irományomra.

Annyit elárulok így elöljáróban, ha még esetleg nem beszéltem volna róla, hogy ez egy meglehetősen szabad nyelvezetű romantikus regèny, némi erotikával fűszerezve. Ha ez zavar valakit, akkor sajnálom, de nem én leszek a kedvence.

Szabad szellemben ìrtam a regényem, mert úgy gondolom, hogy ez a természetes. Mindannyian tudunk nagyon szeretni, vagy éppen gyűlőlni, mindenki káromkodik (aki tagadja az vagy hazudik, vagy szent). Mindezeken kívül biztos vagyok benne, hogy mindenki szokott veszekedni, haragudni, kibékülni. És tuti, hogy mindenki szokott szexelni (itt most azon 18 éven felüliekről beszélek, akik a regényem célközönsége.)

Lehet, hogy egyeseket megbotránkoztat, ha ezekről a dolgokról nyíltan beszél valaki, de nekik csak annyit tudnék mondani, hogy ébresztő, ez a valóság!

Mára ennyi, holnap érkezem újra. Addig megpróbálom kitalálni, hogy hogyan tudnám megosztani veletek az első fejezet további részét anélkül, be kellene gépelnem az egészet. Bemásolni sem szeretném, mert ahhoz túl hosszú. 

Kellemes estét mindenkinek!

 

Csak egy kis kedvcsináló, egyelőre...

Kedves Mindenki!

Mivel picit nőtt az érdeklődők tábora, úgy döntöttem, hogy ma megosztok veletek egy aprócska részletet most készülő regényemből. 

 

Első fejezet (első oldal):

 

"- Hmm, igen, ez az bébi! Ez kurva jó!

- Fiam? - rontott be apám az irodába, szokásához híven kopogás nélkül és a lehető legjobb pillanatban. Merthogy annyi eszem már nem volt, hogy bezárjam az ajtót.

Bár nem hinném, hogy apámat egy zárt ajtó visszatartaná, ha beszélni akar velem. Igen, Jonathan Edwards az a fajta ember volt, aki képes rászakítani az ajtót a kamasz fiára, amikor az éppen egy pornófilmre maszturbál. Talán mondanom sem kell, hogy az az után jövő beszélgetés életem végéig kísértemi fog.

Most kényelembe helyezte magát a fekete bőr kanapén, ami mindössze három méterre volt az íróasztalomtól. Kapkodva húztam magam közelebb az asztalomhoz, rákönyököltem és próbáltam érdeklődő tekintettel nézni apám fáradt, szürke szemeibe. Mogorva képet vágott az öreg, ami számomra egyáltalán nem volt meglepő, de tekintve a jelen helyzetemet, abban a pillanatban nem akartam mást, csak elküldeni őt melegebb éghajlatra. Végigsimított méregdrága Armani öltönyén, ketesztbe vetette a lábait egymáson és térdéről egy láthatatlan szöszt próbált arrébb pöckölgetni, miközben lökte nekem a szokásos rizsáját.

- A titkárnőd már megint nincs a helyén! - "igen, ezzel tökéletesen tisztában vagyok, tekintve, hogy épp most csúsztatta a torkáig a farkamat" gondoltam, miközben az arcom valószínűleg a vörös minden elképzelhető árnyalatában játszott. De hát ezt a tényt ugye mégsem közölhettem az apámmal. - Fiam! Azt hiszem ideje lenne elbeszélgetned vele a munkahelyi morálról! - vágta oda apám dühösen, mire én csak bólogatni tudtam, mint a húgom kocsijában az a hülye bólogatós kutya. És, hogy miért nem voltam képes megszólalni? Lássuk csak, mihelyt Diane-re, vagyis a munkához való hozzáállására terelődött a szó, olyan erővel mélyesztette a fogát a farkamba, hogy az ajkamba kellett harapnom, nehogy elüvöltsem magam. Mindkét kezemmel a fotelom karfáját szorongattam, miközben éreztem, hogy egyre jobban vörösödik az arcom és izzadtságcseppek kezdtek el gyöngyözni a homlokomon és a testem egyéb pontjain is.

 

... mára legyen elég ennyi! Folytatás következik hamarosan!

Ígérem, nem váratlak benneteket sokáig! 

Ha úgy gondoljátok, hogy esetleg van olyan ismerősötök, akit estleg érdekelhet egy születőben lévő regény, hívjátok meg! Kövessetek itt a blogomon, és jelöljetek face-en, ha nem akartok lemaradni semmiről!